(Elfogult vagyok, igen; régóta szeretem, ahogy ír, és amit; másrészt szükségesnek éreztem, hogy megossza a gondolatait velünk a témában, mert úgy vélem, jó mankót (sok ötletet) és erőt adhat, ha épp arra van szükségünk.)

A harmadik rész tehát arról szól, miként vélekedik Dóra – immár anyaként – a munka világáról. Ikerfiai novemberben lesznek hétévesek.

Amikor Dórát a dolgozó emberek világáról kérdezem, mindenekelőtt arról mesél, hogy az anyaság a leg-leg-legmunka.
– Sokszor egy árvízben térdig állva kell bárkát ácsolni – mondja –, és ez mindjárt jobban megy, ha az ember tudatosítja magában, hogy éppenséggel nyakig is elboríthatná már a víz. Nincs de, csak és van. Ez a női létezés, női működés lényege. Növesztünk hat kart, és megoldjuk.

Mosolygok. Nekem is sokszor a fejemben él egy kép arról, hogy pont hat karom van és Sivaként egyensúlyozom a feladatok között, mire Dóra – egy percre sem áll meg azt ecsetelni, hogy mindez milyen nehéz – játszi könnyedséggel folytatja:
– A fiaimnak is ezt mondom mindig: nem zavarna az sem, ha visszaélnének vele bármikor: egy anyuka mindent megold. Ebben nyugodtan dőljenek hátra. Ezt adom.

Így már értem, mit jelent, hogy az anyaság a leg-leg-legmunka. (Persze értettem előtte is, de jólesett ez a fajta megerősítés.)

– A munkába visszaállásom nem túl tipikus, belsős szerkesztőből félig belsős - félig külsős főmunkatárssá alakultam az Elle-ben, sokat jártam be, és sokat dolgoztam otthon. Minden fontos eseményen ott voltam, jártam értekezletre, és meghívtak a csak belsősökre tartozó karácsonyokra, de asztalom már nem volt. Utólag kicsit bánom, hogy ezügyben nem kardoskodtam. A legnehezebb annak megszervezése volt, hogy hivatásomban, a szépirodalomban képes legyek alkotni. Keservesként átélt gyötrelmek árán jöttem rá, hogy nem az idő a kulcskérdés, hanem az, hogy újjáépítsem az idegrendszerem. Ezt magamon lépésről lépésre átszűrve, átgyötörve kellett megtanulnom. És végtelenül hálás vagyok a folyamatért, az eredményért, noha egyik sem zárult még le.

– Mik a feladataid mostanában?

– Az Elle után egy éven át mindennap bejártam egy másik szerkesztőségbe, annak rendszerességét nagyon bírtam. Most egy PR vállalatnál foglalkozom közösségi médiával, kötött munkaórákkal, és nagyon szeretem. A hétköznapi életben jöhetnek a határok, megoldom én magamnak a szárnyalást elég hatékonyan. Ősztől iskolába járnak az ikreim, nyilván okosan kell majd bonyolítani a délutánokat, de hát egy anyuka...

– Milyen tanáccsal látnád el azokat, akik szeretnének dolgozni, de nehezebben kezdenek bele (vagy mert ragaszkodnak a gyermekük ellátásához, pedig dolgoznának már, vagy mert nincs nagyszülő, nehéz a bölcsődei megoldás, nem akarnak bébiszittert fogadni)?

– Aki igazán, szívből akar dolgozni, az megtalálja a módját. Megint csak azt tudom mondani, a kulcssszó az és, nem pedig a de. Természetesen a gyerek az első, és – nem de – az anyukának fel kell építenie saját magát. Csodás ajándék napi tizenhat órát tölteni a kicsikkel, és csoda az is, ha az ember azt érezheti: az életem minden síkját átható és keresztbe szelő anyaság közepette helyt állok pénzkeresőként, háztartás-menedzserként, nőként, alkotóként. A minőségi idő fontos kulcs.

– Mire gondolsz pontosan?
– Mondok egy példát. Korábban a reggeli rohanás, óvodai szekrények eltőti időhúzás nagyon könnyen átcsúszott idegtépő rémálomba. És átformáltuk, átlényegítettük. Ma már abban a tíz percben, negyed órában reggelente olyan érzelmi áradásban állok a gyerekeimmel, amelynek a gondolata egész nap, bármikor sűrű hálával tölt el. Mi olyankor kiszakadunk az időből és a világból, csak egymással foglalkozunk – utána pedig könnyedén beszaladnak játszani. Általában még egyszer visszahívom őket az ajtóban, az már rendes búcsúpuszi, kommunikációs konvenció. Előtte azonban a legmélyebbre merülünk, az maga a csoda. Amikor ott átölelem, beburkolom magammal a két kisfiamat, az az én levegőm, ebédem, sportom, gyógyszerem, alvásom, terápiám, vagyonom, utazásom, gyökereim, apám, anyám, egy egész könyvtár mindenről, ami fontos az életben. És mi látszik ebből kívülről? A betagozott és nagyon fontos hétköznapi aktivitáshoz – munka, háztartás, szociális érintkezés – viszonyítva néhány perc intimitás csupán. Maradhatna annyi is, megállhatnánk a szeretetteljes búcsúnál. Mégis, mi úgy döntöttünk, ez lesz a nap egyik különleges csúcspontja, minden szempontból csak a miénk, például úgy, hogy nem is értheti más.
Számunkra ez a minőségi idő egyik olvasata, ahogy természetesen adódik még több másféle is -- például hogy inkább menjünk ki a parkba, a szigetre, az erdőbe, mint minden este zsinórban dévédézzenek, miközben természetesen nem tilos otthon filmeket nézni.

– Ó, ez jó. Szóval, mi az útravalód a többieknek?
– Azt mondhatom tehát más anyukáknak, hogy a különválás drámája nem elkerülendő, hanem hatalmas lehetőség arra, amire szeretnék. És hogy addig-addig mozgolódnak majd a közös életükben, amíg megoldják. Találnak maguknak legális és arany-gyémánt kiszakadást - az az övék, és az aztán táplálja őket is, a gyerekeket is -, mivel anyukák.
Bencze Mariann